38. Leona

Egy könyv, ami megríkatott...

Drága olvasók!

Mint ahogy azt láthatjátok, én vagyok az egyetlen olyan gonosz, huncut személy akinek nincsen listája, ami persze nem azt jelenti, hogy nincsen egy egész könyv-armada a fejemben, csupán olvasás után szeretem eldönteni, hogy melyik kategóriába sorolom őket. A listanélküliség előnyét mutatja a Csillagainkban a hiba, amit a harmincnyolcadik pontba soroltam (míg amíg vezettem listát) és mire véget értem a könyvnek, rá kellett döbbennem, hogy egy könnycseppet sem sikerült elhullajtanom. Tehát, ha pontosabban akarjuk megadni a címet, valami ilyesmi lenne: Egy könyv, ami nem ríkatta meg azt az elvetemült kőszívű Leonát ...nos, az nem lett volna jó önreklám. Ebből a hibámból tanulva így felhagyok a listázás, vagy a sorrend követésének gondolatával, és belevetem magam mindenbe, ami csak a kezem ügyébe kerül. Jó olvasást a kritikához!:)

 Gondolom senkinek sem kell bemutatnom ezt a könyvet, vagy a hozzá szorosan kapcsolódó filmet...Kivéve persze, ha a kedves olvasó egy szikla alatt élt eddig, és a barlangjába éppen most kötötte be az internetet. Nos, mivel nekem minden olvasó számít, ezért mégis megkísérelném lepötyögni nektek a történetet nagy vonalakban (a lehető legspoilermentesebb szóhasználatomat elővéve).
 A tizenhat éves Hazel Grace Lancaster a tüdőrák IV. stádiumában van, de egy csodagyógyszer meghosszabbítja az életét. Míg ő tengeti a nyomasztó, Amerika következő toppmodelljei nézésével töltött, és a halálról elmélkedős napjait, az orvosa és az édesanyja közös parancsára Hazel eljár a támaszcsoportba, "Jézus szó szerinti szívébe", ahol találkozik a csodás, elbűvölő Augustus Watersszel, akinek rendkívül jó érzéke van a metaforákhoz...innen valószínű mindenki sejtheti, hogy mi következik.
Először a filmmel találkoztam és az teljesen elvarázsolt. A színészpárosunk csodálatosan alakított, míg a film feléig a gyönyörű szerelemtől támadt sírhatnékunk, a vége fele a tragikus vég miatt. Az egész moziterem, a húgommal együtt (aki aztán nem adja könnyen a könnyeit) zokogott, de megállás nélkül. El sem hittem, hogy ilyen lehetséges, megkockáztatom, hogy a Titanic szomjazó egerei ez alkalommal úszkáltak a Csillagainkban a hiba alatt a krokodil könnyeimtől. A könyvtől pedig ezek után egy hetes depressziót vártam, egy olyan fajtát amikor már elfogyott az összes kisírni való könnyem, és Tom Odelltől az Another Loveot éneklem reggel és este... Igaz, az Another Lovera rákaptam, de megríkatnia nem sikerült. Elgondolkodtatnia annál inkább.

Amíg olvastam, rájöttem, hogy mennyire más irányból is közelítette meg a film és a könyv ugyanazt a történetet. Míg a film a szerelemről és annak a két csodálatos embernek a kicsi végtelenjéről szólt (na meg persze meg akart ríkatni) addig a könyv inkább a betegségre koncentrált, amikor a fiatal lány tudatában van annak, hogy meg fog halni. Várja az utolsó jó napját, ha jobban érzi magát, eszébe jut, hogy talán nem lesz még egy. A könyv Hazel Grace és Augustus rendkívül koraérett gondolkodásáról, és látásmódjáról szól, és egyáltalán nem szándéka megríkatni. Hogy kinek melyik nyerte el a tetszését jobban, azt mindenkire rábízom, én ezúttal a könyvre koncentrálnék rá... Maga a téma igazán nehezen emészthető, mégis a humora, a stílusa és a karakterek miatt be tudtam falni egy nap alatt. A párbeszédek a lehető legmaibb nyelvezetűen íródtak (gondolok itt az értem helyett a vágom-ra) ami néha zavaró volt, mert olyan hatást keltett, mintha egy blogot olvasnék, de emellett közelebb is éreztem magamhoz. Akár ezeket a szavakat én is mondhattam volna...akár én is lehetnék ebben a helyzetben. Nagyon át tudtam érezni a helyzetét. Hazel gondolatai a halálról, a küzdelemről és a sablonszövegekről nagyon érdekes volt, és elgondolkodtatott. Sose gondoltam volna, hogy hülyeség lenne az, hogy: "Bátran harcolt a rák ellen...", de ahogy Hazel elmagyarázta (a rák a lényük része, maga ellen pedig az ember nem harcol, így a kijelentés teljes hülyeség) teljesen világos lett, egy teljesen más oldalát láttam meg a világnak, amit hála az Égnek nem ismertem (remélhetőleg nem is fogok).

 Maguk a karakterek rendkívül szerethetőek és itt nem csak a főszereplőpárosunkra gondolok, hanem a szülőkre. Nem kevés szeretet, lelki erő kell hozzá, hogy jókedvűen, lelkesen és pozitívan állj hozzá egy olyan betegséghez, amiből a lányod valószínűleg nem fog kigyógyulni csak azért, hogy egy kis életet vigyél be a mindennapjaiba. Imádtam Hazel anyukáját, azt az erőt és kisugárzást, az apukáját a kitartásáért...Főhősnőnk szintén szuper, bár engem annyira nagyon nem ragadott meg a karaktere. Természetesen egy ilyen helyzetben nem mentheti meg a világot, nem szónokolhat, vagy hasonlók. Nem tűrte a fájdalmat mosolyogva, mint a nagy rákos példaképek. Úgy viselkedett mint egy átlagos ember. A haldoklás maga alá gyűrte (ahogy bármely más embert is maga alá temetne) és Augustus megjelenéséig egy fikarcnyi örömöt sem olvashatunk a szemszögéből, ami megint csak rendben van. A bajom főleg az átlagossal van. Hazel okos, csinos, jó humorú, tinédzser, és beteg...ennyit gondol magáról, hogy ennyiben áll a személyisége, és ha Augustus nem

jött volna be a képbe, akkor nem is láttunk volna meg többet. Apropó Augustus... Tudjuk róla, hogy jóképű, kedves, udvarias, okos, nagy dumás, szereti a Gerillaháborút, hősi életet akar élni és hősi módon meghalni...meg persze a gyilkost a fogai közé szorítani (kinek nem ez a kedvenc elfoglaltsága?). Kifejezetten tehetséges a flörtölésben, szerintem indíthatott volna egy kurzust "Hogyan csábítsunk el csinos lányokat röpke egy óra alatt?" néven, simán megélt volna belőle az egész család. A történetben azonban nem csak a szerelmi szálat jelenti, hanem felvet egy igen érdekes kérdést, amire elég nagy hangsúly kerül. Még az elején megkérdezi tőle a támaszcsoport vezetője, hogy mitől fél igazán, és ő azt feleli: a feledéstől. Újra és újra előkerül ez a kérdés, míg nem Hazel is állást foglal: Nem számít, hogy világhírű vagy, hogy mennyien fognak rád emlékezni, az a pár ember fontos, akik örök életükre emlékezetükbe véstek és örökké szeretni fognak, és ehhez nem kell az egész világ. (Személy szerint teljesen egyetértek Hazellel.)

 Szerettem a szerelmi szálat is...hogy főhősnőnk nem egyből szeretett bele, ez a kapcsolat is, mint minden más, rendesen elő volt készítve és sokáig nem azért nem jártak, mert Hazel a saját elmondása szerint egy időzített bomba, hanem mert egyszerűen túl mesterkéltnek látta Augustust, és kényszerérzése volt az utazás miatt. Nem akarta megcsókolni, és először kényelmetlennek érezte megölelni. Sokkal valósághűbb, mint egy első látásra dolog.  És hogy a végén miért nem sírtam, amikor ennyire agyon dicsértem a könyvet? Őszintén nem tudom. Talán azért, mert számítottam rá, vagy a túlságosan tárgyilagos írásmód tette... Összefoglalva egy nagyon jó könyv, nagyon jó történet (bár mégsem került be a legmeghatározóbb könyvélményeim csoportjába) nagyon jó gondolatok, sok-sok elmélkedés és Another Love egy cseppnyi könny nélkül. Ajánlom fiúnak (sok fiú ismerősömnek nagyon tetszett), lánynak, nőnek, férfinak és a macskáknak is...az én cirmosom olyan jót aludt rajta!